Imáim meghallgatása

Annyiszor mondták már nekem és a Biblia is írja, hogy Isten sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk.

Éveken át imádkoztam valamiért, és valahogy soha nem akart összejönni. Néha közelebb, máskor nagyon távolinak tűnt a cél. Soha meg sem kérdőjeleztem, hogy miért nem teljesedik már az amit a legjobban szerettem volna. Biztam, hogy a kitartás majd meghozza gyümölcsét.
És meghozta... nem úgy mint szerettem volna, sőt pont az amit oly nagyon akartam soha nem lesz már az enyém.
De Isten más utat mutatott. Ma/most látom, hogy mi volt a baj, most már tudom, hogy miért jobb így és mekkora hibát készültem önként és dalolva elkövetni. Abban is biztos vagyok, hogy szükséges volt ennyi időnek eltelni, hogy meg tudjam érteni a dolgokat és ne lázadásba fulladjanak imáim, hanem az Úr akaratában való megnyugvásba és hálatelt szívvel tudjam kimondani az "ámen"-t.

Mt 6,25 - Mt 6,34:
" 25Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? 26Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? 27Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? 28Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, 29mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. 30Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? 31Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? 32Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. 33Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! 34Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja."

Húsvét után.... Húsvétról

Idén valahogy nem sikerült lélekben úgy készülni az ünnepre, mint máskor. Igazából a feltámadási szertartáson vágott úgy egyszerűen minden figyelmeztetés nélkül mellbe a felismerés, hogy Húsvét van és hitünk legszebb, legnagyobb titkát ünnepeljük, amely egész kereszténységünk és keresztény hitünk alapja kellene legyen.

Érdekes, hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy a keresztények legfontosabb ünnepe a Karácsony. Magam is sokáig ezt hittem. Nehéz is lenne egyebet hinni akkor ha valaki nem merül kicsikét el jobban a hitben, hisz a világban a Húsvét ünnepe korántsem kap akkora reklámot, mint a Karácsony (habár, hogy panaszom ne lehessen, itt is egyre többen asszociálják a Húsvéttal a nyuszikat, mint Urunk áldozatát, eképp a húsvéti nyúl igazi sztárságnak örvendhet és növeli a Húsvét "reklámját").

Ültem a templomban és néztem a megfosztott oltárt... és valahol ott a gyertyák füstje mögül hirtelen előtört a felismerés, hogy Jézus, az ember valóságosan szenvedett. Ez most lehet bután hangzik, de kicsikét valahogy mindig úgy éreztem, hogy hiszen Ő tudta, hogy mi fog történni, pontosan tudta, mi vár Rá és ettől talán könnyebb volt Neki az egészet végigcsinálni. Pont úgy, mint amikor fogásznál vagyok és tudom, hogy meg fog az orvos kínozni, de azt is tudom, hogy 1-2 nap és vége.
De ahogy én is valóságosan szenvedek a fogorvosi székben (buta hasonlat ez is, tudom), Jézus is valóságosan szenvedett, "átélte" a halált (ez paradox és furán hangzik, de jobb szó nem jut eszembe), megkóstolta a reménytelenséget. Ott döbbentem rá arra, hogy isteni mivolta nem tette könnyebbé, elviselhetőbbé a szenvedést, mert ott akkor Ő a kereszten emberként lett feláldozva, emberként halt meg. Olyan emberként aki pontosan tudta, hogy egyetlen bűne sincs, hogy semmi nem igaz a vádak közül. Tökéletes, ártatlan áldozat.... értem, értünk.

Majd a feltámadási körmenet. Valamiért úgy tűnt nekem, hogy megmaradt a nagypéntek szomorúsága ebben is. Pedig ez már öröm, a legnagyobb öröm. Ez a kereszthalál és feltámadás örök életünk záloga, boldognak kellene lennünk. Persze, ájtatosság meg minden... de ha örülök, akkor miért kellene elrejtenem a boldogságom, főként ha annak örülök, hogy én is feltámadhatok az örök boldogságra majd az utolsó napon? Főként ha annak örülök, hogy Isten eljött értem is, Jézus meghalt érettem is és feltámadásával nekem is elhozta, lehetővé tette az üdvösséget.

Valami magával ragadott, valami nagyon megérintett és ismét elcsodálkoztam, hogy még mindig tudok újat felfedezni a jól ismert ceremóniákban, hogy Isten kincsestára kifogyhatatlan.

Uram! Nem akarok fogadalmat tenni, nem akarok ígéreteket letenni kereszted lábához, hisz Te tudod a legjobban mi van a szívemben, Te tudod, hogy mennyire tudnám betartani ezeket. Most csak köszönetet szeretnék mondani, mindazért amit értem tettél és aminek nagyságát, igazi mélységét ma sem értem teljesen(ebben biztos vagyok). Köszönöm, hogy az életre hívtál engem, köszönöm, hogy értem is eljöttél, köszönöm, hogy megismerhettelek Téged, köszönöm, hogy mindig feltársz előttem Magadból annyit, amennyit épp képes vagyok megérteni vagy felfogni! Én Uram, én Istenem! Egyszerűen csak köszönöm! Ámen.

Megbocsátást kérni... de tudok-e megbocsátani?

Annyian megbántanak vagy ártanak nekem/nekünk naponta (a szerencsésebbekkel ez kicsikét ritkábban esik meg, de úgy gondolom, hogy ez elől senki nem menekülhet). Jogosnak érezzük ilyenkor a haragunk, jogosnak gondoljuk netán a bosszúvágyat, a visszavágást. Ez természetes érzés és annyira emberi.
Aztán ott az érem másik oldala, amikor én/mi bántunk meg másokat, mi ártunk másoknak. Néha tudva, akarva vagy bevállalva esetleg annak kockázatát, hogy cselekedeteink, szavaink talán megbánthatnak vagy árthatnak, anyagi vagy lelki kárt okozhatnak másoknak. Ritkábban ugyan, de az is előfordul, amikor téyleg akaratlanul tesszük meg ezeket, de a bűn akkor is a mienk.
És mi a reakció általában ilyenkor? Önvédelem. Magammal elnézőbb vagyok, hirtelen ezernyi okot tudnék felsorolni tettem jogosságának igazolására, mindazontúl, hogy legtöbben első pillanattól felmérjük tettünk komolyságát és részességünket ebben, és talán csak hosszabb vagy bonyolultabb elemzés, gondolkozás után jutok el arra a pontra, hogy legalább magamnak el merem ismerni, hogy bizony tévedtem, vétkeztem.

Másokkal nem vagyok ennyire elnéző, mint magammal. Másokat könnyebben elítélek, hamarabb kiáltok ítéletért és úgy gondolom, ezt meg kell bűnhődnie. Nem tudom miért van ez... talán, hogy sütkérezzek saját ártatlanságom fényében, vagy valamilyen szinten társadalmi elismerést, rokonszenvet keresek, kontrasztot képviseljek az ún. jó és rossz között?
És itt jegyezném meg, hogy én még nem találkoztam emberrel, aki ha a szíve mélyére nézett akkor jól érezte volna magát attól, hogy a másik megbűnhődött, vagy a várt elégtétel mérete messze alulmúlta a remélt szintet.

De miért nem érzek így akkor, amikor én vagyok a rossz, amikor más kéri a - szerinte - jogos ítéletet?

Ekkor Jézusra nézve mennyire isteninek tűnik az alakja, aki a gyarló emberi lényege fölött uralkodik. A keresztfán egy vádló szava nem volt, megbocsátást kér gyilkosaira is.
És mégis mennyire nehéz felfognom ennek nagyszerűségét. Talán azért, mert kicsit túlontúl természetesnek veszem Jézus küldetését. Sarkítva talán ez így hangzana: még szép, hogy nem ítélt el senkit, hisz ezért jött a világra, hogy meghaljon értünk.
De ilyenkor ha megpróbálom magam oda képzelni, ártatlanul vádolva lenni, halálra ítéltetni. Majd megélni az ítélet végrehajtását, mikor tudom, hogy nekem tiszta a lelkem. Felfoghatatlan számomra ez az isteni szeretet.
Megfogalmazódik bennem, hogy a Fiúisten ott a kereszten nem csak értem adta életét, hanem azért az emberért vagy emberekért is akiknek én nem tudok vagy nem akarok megbocsátani. Az ő szemében más sem bűnösebb egy fokkal sem, mint én magam vagyok.
Mivel lennék én érdemesebb arra, hogy megbocsáttassanak bűneim, mint az aki nekem ártott, engem bántott?

Jézus arra tanít a Mt 5,21-24 -ben:

21Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. 22Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. 23Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, 24hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.

Nem szégyen a bocsánatkérés, nem gyengeség ha beismerem, hogy tévedtem, vétkeztem. És nem szégyen a megbocsátás, de mégcsak nem is egy nagyszerű tett. Nincs-e nekem is millió kis vétkem, millió kis vagy nagy bűnöm? Ha azok szerintem megbocsáthatók és kérem Istent, hogy törölje el az azok után járó bűntetést, ha érdemes vagyok Jézus vérére, hogy tisztára mossa a lelkem, akkor miért ne lenne érdemes embertársam az én bocsánatkérésemre vagy megbocsátásomra?

Úgy hiszem, hogy Jézus lesz az utolsó napon a védőm és a vádlóm is, egyszemélyben. Emberileg nézve ez lehetetlen, hogyan védhet egy vádló, vagy hogyan vádolhat egy védő? Isten szempontjából, viszont ez nagyon is természetes. Ő már régesrég megbocsátott nekem, még mielőtt elkövettem volna a bűnt, még mielőtt bocsánatot kértem volna érte, hisz az Ő bocsánata nem lehet kondicionálva az én tetteim által, de innentől az én dolgom az, hogy Őt válasszam, ahhoz, hogy a megocsátásnak következménye is lehessen.
És azt hiszem, ez lesz az pont amikor a vádló fellép: talán nem olyan lesz, mint egy igazi evilági vádló, hanem ott majd fogom látni bűneim igazi nagyságát, és azok fognak eltávolítani, a bűneim fognak vádolni és elítélni.

Talán ha mindezt megértem és megélem, egy fokkal közelebb kerülök Jézushoz, egy lépéssel többet teszek meg a Felé vezető úton, és ez az út szebb lesz azáltal, ha nem emelem piedesztálra a saját szenvedésem, ha meg tudok én is bocsátani és ha merek magammal szemben is vádló lenni. Akkor megértem azt, hogy a megbocsátás nem jog, hanem Istentől jövő kegyelem, és magamom keresztül tekintve mások vétkére én is megbocsátóbb lehetek.

Böjt

Régesrég kerítettem időt a bloggra. És most böjt elején, amikor mindenki lemond valamiről, én azt szeretném megfogadni, hogy naponta szánok erre kis időt... leírni a gondolataim, beszámolni lelki sikereimről és kudarcaimról.

"Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz." Mt 6,16-18

Egy rész a mai evangéliumból és egyben nagyböjti mottóm is.

Jó lenne a nagyböjtben arra koncentrálni ami igazán fontos és emlékezni arra minden percben, hogy mennyi minden van amiért hálásak lehetünk. Jó lenne ha meg tudnám mutatni kicsit a világnak, hogy Isten nem siralomvölgybe teremtett, hogy a böjt lényege nem a test sanyargatása, nem a sóvárgás ennek vége iránt, hanem közelebb kerülés Istenhez.

Ma egész nap ez a dal és videó járt a fejemben, remélem, sikerül betenni:

Ismerem-e Jézust?

Gondolkodás nélkül valószínűleg azonnal rávágnám, hogy "Persze, már hogyne ismerném!"
De vajon tényleg így van ez?

Igen, tudom Róla mindazokat a tényeket amelyek benne vannak a Bibliában, ismerem a Róla szóló próféciákat, tanításokat, de vajon Őmagát ismerem-e? Szánok-e elég időt és fáradtságot rá, hogy megismerjem a kegyelmes Istent aki emberré lett értünk... értem...

A héten Márk egyik evangéliumában olvastam, amint arról ír ahogy Simon mondja az Úrnak: "Mindenki Téged keres!" Megfogott ez a mondat, amely - úgy gondolom, - ma is igaz. Ma is mindenki Jézust keresi, van aki tudatosan és van aki nem tudja megnevezni, van aki elfojtja magában, van aki úgy hiszi más az amit keres, de végsősoron mind-mind Őt keressük. Isten kizárólagos kegyelme, ha meg is találjuk Őt és még ennél is nagyobb kegyelem, ha nem veszítjük Őt ismét szem elől. Igen, kegyelem... ezt kiérdemelni mivel is tudnám? Mit tudok én olyant tenni, hogy jutalomként magát Jézust kapjam meg az életemben?

És akkor kicsit elszomorodtam. Én úgy gondolom, hogy régóta keresem Őt és meg is találtam, dícsértessék ezért az Ő Szent Neve! DE mindezek ellenére oly sokszor el is távolodok Tőle... vagy alábbhagy a buzgalmam... vagy épp erőt vesz rajtam a lustaság... és még sorolhatnám.
Ekkor jön viszont az egészben a legszebb: nem tudom elhagyni Őt. Isten valami olyan mérhetetlen erővel tud vonzani, hogy lehetetlen magadat elszakítani Tőle. Ő nem egy olyan valami (mint minden más ami teremtetett), amit meg lehet unni, mert mindig tartogat meglepetést. Volt mikor kishitűen vagy felületesen azt hittem, hogy most már mindent tudok Istenről, de minduntalan rá kell jönnöm, hogy Őt megismerni, teljesen megismerni, talán nem elég a mi kis életünk.

Akárhányszor is olvasom el ugyanazt a szentírási szakaszt, sokszor talán már kívülről fújva, mindig akadhat benne valami ami újként hat, valami amit akkor fedezek fel, valami új, számomra addig ismeretlen dolog a mi Urunkról.

Ugyanakkor nem csak a Szentíráson keresztül lehet Őt megismerni, azaz inkább felismerni. Hányszor megyek el vajon naponta Mellette, annélkül, hogy észrevenném őt? A barátom szomorú tekintetében, az unokahúgom mosolyában, egy dalban, a "véletlen" helyzetekben, milliónyi kis dologban... csak meg kellene tanulnom keresni és észrevenni Őt, törekedni a tökéletesebb megismerésre.

Nem kell ehhez órarendet összeállítani, csak nyitott szívvel járni, a lelkemmel látni és hallani. Nem arra kell törekednem, hogy minél hamarabb megtanuljam és befejezzem a "leckét", mert ez nem erről szól. Ha becsuknám azt a képzeletbeli könyvet, amely Jézusról tanít, azzal egyidejűleg kezdetét is venné a felejtés (emlékszem vajon a 6.-os fizika leckékre? Pedig akkor jól tudtam az anyagot...) Örök képzés ez és jó lenne, ha ezt nem felejteném el soha! Arról meg, hogy örömömet leljem a "tananyagban" biztosan gondoskodik majd az Úr. Kicsit olyan mint amikor egy jó filmnek vagy könyvnek nem várom, hogy vége legyen, mert olyan jó olvasni/nézni.

Valamikor biztosan el kell számolnom arról, hogy mennyire voltam hajlandó megismerni Jézust. Remélem, hogy nem kell majd szörnyen szégyelnem magam azért, hogy mennyire keveset fogok tudni arról az Isteni Személyről, Aki eljött értem és elhordozta bűneim és akinek a kegyelméből lesz majd egykoron (remélem) boldog az örök életem.