2011. április 30., szombat

Húsvét után.... Húsvétról

Idén valahogy nem sikerült lélekben úgy készülni az ünnepre, mint máskor. Igazából a feltámadási szertartáson vágott úgy egyszerűen minden figyelmeztetés nélkül mellbe a felismerés, hogy Húsvét van és hitünk legszebb, legnagyobb titkát ünnepeljük, amely egész kereszténységünk és keresztény hitünk alapja kellene legyen.

Érdekes, hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy a keresztények legfontosabb ünnepe a Karácsony. Magam is sokáig ezt hittem. Nehéz is lenne egyebet hinni akkor ha valaki nem merül kicsikét el jobban a hitben, hisz a világban a Húsvét ünnepe korántsem kap akkora reklámot, mint a Karácsony (habár, hogy panaszom ne lehessen, itt is egyre többen asszociálják a Húsvéttal a nyuszikat, mint Urunk áldozatát, eképp a húsvéti nyúl igazi sztárságnak örvendhet és növeli a Húsvét "reklámját").

Ültem a templomban és néztem a megfosztott oltárt... és valahol ott a gyertyák füstje mögül hirtelen előtört a felismerés, hogy Jézus, az ember valóságosan szenvedett. Ez most lehet bután hangzik, de kicsikét valahogy mindig úgy éreztem, hogy hiszen Ő tudta, hogy mi fog történni, pontosan tudta, mi vár Rá és ettől talán könnyebb volt Neki az egészet végigcsinálni. Pont úgy, mint amikor fogásznál vagyok és tudom, hogy meg fog az orvos kínozni, de azt is tudom, hogy 1-2 nap és vége.
De ahogy én is valóságosan szenvedek a fogorvosi székben (buta hasonlat ez is, tudom), Jézus is valóságosan szenvedett, "átélte" a halált (ez paradox és furán hangzik, de jobb szó nem jut eszembe), megkóstolta a reménytelenséget. Ott döbbentem rá arra, hogy isteni mivolta nem tette könnyebbé, elviselhetőbbé a szenvedést, mert ott akkor Ő a kereszten emberként lett feláldozva, emberként halt meg. Olyan emberként aki pontosan tudta, hogy egyetlen bűne sincs, hogy semmi nem igaz a vádak közül. Tökéletes, ártatlan áldozat.... értem, értünk.

Majd a feltámadási körmenet. Valamiért úgy tűnt nekem, hogy megmaradt a nagypéntek szomorúsága ebben is. Pedig ez már öröm, a legnagyobb öröm. Ez a kereszthalál és feltámadás örök életünk záloga, boldognak kellene lennünk. Persze, ájtatosság meg minden... de ha örülök, akkor miért kellene elrejtenem a boldogságom, főként ha annak örülök, hogy én is feltámadhatok az örök boldogságra majd az utolsó napon? Főként ha annak örülök, hogy Isten eljött értem is, Jézus meghalt érettem is és feltámadásával nekem is elhozta, lehetővé tette az üdvösséget.

Valami magával ragadott, valami nagyon megérintett és ismét elcsodálkoztam, hogy még mindig tudok újat felfedezni a jól ismert ceremóniákban, hogy Isten kincsestára kifogyhatatlan.

Uram! Nem akarok fogadalmat tenni, nem akarok ígéreteket letenni kereszted lábához, hisz Te tudod a legjobban mi van a szívemben, Te tudod, hogy mennyire tudnám betartani ezeket. Most csak köszönetet szeretnék mondani, mindazért amit értem tettél és aminek nagyságát, igazi mélységét ma sem értem teljesen(ebben biztos vagyok). Köszönöm, hogy az életre hívtál engem, köszönöm, hogy értem is eljöttél, köszönöm, hogy megismerhettelek Téged, köszönöm, hogy mindig feltársz előttem Magadból annyit, amennyit épp képes vagyok megérteni vagy felfogni! Én Uram, én Istenem! Egyszerűen csak köszönöm! Ámen.

2011. április 9., szombat

Megbocsátást kérni... de tudok-e megbocsátani?

Annyian megbántanak vagy ártanak nekem/nekünk naponta (a szerencsésebbekkel ez kicsikét ritkábban esik meg, de úgy gondolom, hogy ez elől senki nem menekülhet). Jogosnak érezzük ilyenkor a haragunk, jogosnak gondoljuk netán a bosszúvágyat, a visszavágást. Ez természetes érzés és annyira emberi.
Aztán ott az érem másik oldala, amikor én/mi bántunk meg másokat, mi ártunk másoknak. Néha tudva, akarva vagy bevállalva esetleg annak kockázatát, hogy cselekedeteink, szavaink talán megbánthatnak vagy árthatnak, anyagi vagy lelki kárt okozhatnak másoknak. Ritkábban ugyan, de az is előfordul, amikor téyleg akaratlanul tesszük meg ezeket, de a bűn akkor is a mienk.
És mi a reakció általában ilyenkor? Önvédelem. Magammal elnézőbb vagyok, hirtelen ezernyi okot tudnék felsorolni tettem jogosságának igazolására, mindazontúl, hogy legtöbben első pillanattól felmérjük tettünk komolyságát és részességünket ebben, és talán csak hosszabb vagy bonyolultabb elemzés, gondolkozás után jutok el arra a pontra, hogy legalább magamnak el merem ismerni, hogy bizony tévedtem, vétkeztem.

Másokkal nem vagyok ennyire elnéző, mint magammal. Másokat könnyebben elítélek, hamarabb kiáltok ítéletért és úgy gondolom, ezt meg kell bűnhődnie. Nem tudom miért van ez... talán, hogy sütkérezzek saját ártatlanságom fényében, vagy valamilyen szinten társadalmi elismerést, rokonszenvet keresek, kontrasztot képviseljek az ún. jó és rossz között?
És itt jegyezném meg, hogy én még nem találkoztam emberrel, aki ha a szíve mélyére nézett akkor jól érezte volna magát attól, hogy a másik megbűnhődött, vagy a várt elégtétel mérete messze alulmúlta a remélt szintet.

De miért nem érzek így akkor, amikor én vagyok a rossz, amikor más kéri a - szerinte - jogos ítéletet?

Ekkor Jézusra nézve mennyire isteninek tűnik az alakja, aki a gyarló emberi lényege fölött uralkodik. A keresztfán egy vádló szava nem volt, megbocsátást kér gyilkosaira is.
És mégis mennyire nehéz felfognom ennek nagyszerűségét. Talán azért, mert kicsit túlontúl természetesnek veszem Jézus küldetését. Sarkítva talán ez így hangzana: még szép, hogy nem ítélt el senkit, hisz ezért jött a világra, hogy meghaljon értünk.
De ilyenkor ha megpróbálom magam oda képzelni, ártatlanul vádolva lenni, halálra ítéltetni. Majd megélni az ítélet végrehajtását, mikor tudom, hogy nekem tiszta a lelkem. Felfoghatatlan számomra ez az isteni szeretet.
Megfogalmazódik bennem, hogy a Fiúisten ott a kereszten nem csak értem adta életét, hanem azért az emberért vagy emberekért is akiknek én nem tudok vagy nem akarok megbocsátani. Az ő szemében más sem bűnösebb egy fokkal sem, mint én magam vagyok.
Mivel lennék én érdemesebb arra, hogy megbocsáttassanak bűneim, mint az aki nekem ártott, engem bántott?

Jézus arra tanít a Mt 5,21-24 -ben:
21Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. 22Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. 23Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, 24hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.

Nem szégyen a bocsánatkérés, nem gyengeség ha beismerem, hogy tévedtem, vétkeztem. És nem szégyen a megbocsátás, de mégcsak nem is egy nagyszerű tett. Nincs-e nekem is millió kis vétkem, millió kis vagy nagy bűnöm? Ha azok szerintem megbocsáthatók és kérem Istent, hogy törölje el az azok után járó bűntetést, ha érdemes vagyok Jézus vérére, hogy tisztára mossa a lelkem, akkor miért ne lenne érdemes embertársam az én bocsánatkérésemre vagy megbocsátásomra?

Úgy hiszem, hogy Jézus lesz az utolsó napon a védőm és a vádlóm is, egyszemélyben. Emberileg nézve ez lehetetlen, hogyan védhet egy vádló, vagy hogyan vádolhat egy védő? Isten szempontjából, viszont ez nagyon is természetes. Ő már régesrég megbocsátott nekem, még mielőtt elkövettem volna a bűnt, még mielőtt bocsánatot kértem volna érte, hisz az Ő bocsánata nem lehet kondicionálva az én tetteim által, de innentől az én dolgom az, hogy Őt válasszam, ahhoz, hogy a megocsátásnak következménye is lehessen.
És azt hiszem, ez lesz az pont amikor a vádló fellép: talán nem olyan lesz, mint egy igazi evilági vádló, hanem ott majd fogom látni bűneim igazi nagyságát, és azok fognak eltávolítani, a bűneim fognak vádolni és elítélni.

Talán ha mindezt megértem és megélem, egy fokkal közelebb kerülök Jézushoz, egy lépéssel többet teszek meg a Felé vezető úton, és ez az út szebb lesz azáltal, ha nem emelem piedesztálra a saját szenvedésem, ha meg tudok én is bocsátani és ha merek magammal szemben is vádló lenni. Akkor megértem azt, hogy a megbocsátás nem jog, hanem Istentől jövő kegyelem, és magamom keresztül tekintve mások vétkére én is megbocsátóbb lehetek.

Szent Ferenc imája

Uram, tégy engem a békéd eszközévé,
hogy szeretetet hozzak oda, ahol gyűlölet van,
hogy a megbocsátás szellemét hozzam oda, ahol széthúzás van,
hogy harmóniát hozzak oda, ahol hamisság van,
hogy hitet hozzak oda, ahol kételyek vannak,
hogy örömöt hozzak oda, ahol szomorúság lakik.
Uram, add meg nekem, hogy én vigasztalhassak ahelyett, hogy engem vigasztalnának,
hogy én értsek meg másokat ahelyett, hogy arra vágynék, engem értsenek meg,
hogy szeressek inkább, minthogy engem szeressenek.
Mert aki elfelejti magát, az találja meg,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az felébred az örök életre. Ámen.