2011. július 22., péntek

Imáim meghallgatása

Annyiszor mondták már nekem és a Biblia is írja, hogy Isten sokkal jobban tudja, hogy mire van szükségünk.

Éveken át imádkoztam valamiért, és valahogy soha nem akart összejönni. Néha közelebb, máskor nagyon távolinak tűnt a cél. Soha meg sem kérdőjeleztem, hogy miért nem teljesedik már az amit a legjobban szerettem volna. Biztam, hogy a kitartás majd meghozza gyümölcsét.
És meghozta... nem úgy mint szerettem volna, sőt pont az amit oly nagyon akartam soha nem lesz már az enyém.
De Isten más utat mutatott. Ma/most látom, hogy mi volt a baj, most már tudom, hogy miért jobb így és mekkora hibát készültem önként és dalolva elkövetni. Abban is biztos vagyok, hogy szükséges volt ennyi időnek eltelni, hogy meg tudjam érteni a dolgokat és ne lázadásba fulladjanak imáim, hanem az Úr akaratában való megnyugvásba és hálatelt szívvel tudjam kimondani az "ámen"-t.

Mt 6,25 - Mt 6,34:
" 25Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? 26Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek - mennyei Atyátok táplálja őket. Nem többet értek ti náluk? 27Ugyan ki toldhatja meg életét csak egy könyöknyivel is, ha aggodalmaskodik? 28Hát a ruházat miatt miért nyugtalankodtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan nőnek: nem fáradoznak, nem szőnek-fonnak, 29mégis, mondom nektek, még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. 30Ha a mezei virágot, amely ma virít, holnap pedig a kemencébe kerül, így öltözteti az Isten, akkor benneteket, kishitűek, nem sokkal inkább? 31Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? 32Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. 33Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá! 34Ne aggódjatok tehát a holnap miatt, a holnap majd gondoskodik magáról! A mának elég a maga baja."

2011. április 30., szombat

Húsvét után.... Húsvétról

Idén valahogy nem sikerült lélekben úgy készülni az ünnepre, mint máskor. Igazából a feltámadási szertartáson vágott úgy egyszerűen minden figyelmeztetés nélkül mellbe a felismerés, hogy Húsvét van és hitünk legszebb, legnagyobb titkát ünnepeljük, amely egész kereszténységünk és keresztény hitünk alapja kellene legyen.

Érdekes, hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy a keresztények legfontosabb ünnepe a Karácsony. Magam is sokáig ezt hittem. Nehéz is lenne egyebet hinni akkor ha valaki nem merül kicsikét el jobban a hitben, hisz a világban a Húsvét ünnepe korántsem kap akkora reklámot, mint a Karácsony (habár, hogy panaszom ne lehessen, itt is egyre többen asszociálják a Húsvéttal a nyuszikat, mint Urunk áldozatát, eképp a húsvéti nyúl igazi sztárságnak örvendhet és növeli a Húsvét "reklámját").

Ültem a templomban és néztem a megfosztott oltárt... és valahol ott a gyertyák füstje mögül hirtelen előtört a felismerés, hogy Jézus, az ember valóságosan szenvedett. Ez most lehet bután hangzik, de kicsikét valahogy mindig úgy éreztem, hogy hiszen Ő tudta, hogy mi fog történni, pontosan tudta, mi vár Rá és ettől talán könnyebb volt Neki az egészet végigcsinálni. Pont úgy, mint amikor fogásznál vagyok és tudom, hogy meg fog az orvos kínozni, de azt is tudom, hogy 1-2 nap és vége.
De ahogy én is valóságosan szenvedek a fogorvosi székben (buta hasonlat ez is, tudom), Jézus is valóságosan szenvedett, "átélte" a halált (ez paradox és furán hangzik, de jobb szó nem jut eszembe), megkóstolta a reménytelenséget. Ott döbbentem rá arra, hogy isteni mivolta nem tette könnyebbé, elviselhetőbbé a szenvedést, mert ott akkor Ő a kereszten emberként lett feláldozva, emberként halt meg. Olyan emberként aki pontosan tudta, hogy egyetlen bűne sincs, hogy semmi nem igaz a vádak közül. Tökéletes, ártatlan áldozat.... értem, értünk.

Majd a feltámadási körmenet. Valamiért úgy tűnt nekem, hogy megmaradt a nagypéntek szomorúsága ebben is. Pedig ez már öröm, a legnagyobb öröm. Ez a kereszthalál és feltámadás örök életünk záloga, boldognak kellene lennünk. Persze, ájtatosság meg minden... de ha örülök, akkor miért kellene elrejtenem a boldogságom, főként ha annak örülök, hogy én is feltámadhatok az örök boldogságra majd az utolsó napon? Főként ha annak örülök, hogy Isten eljött értem is, Jézus meghalt érettem is és feltámadásával nekem is elhozta, lehetővé tette az üdvösséget.

Valami magával ragadott, valami nagyon megérintett és ismét elcsodálkoztam, hogy még mindig tudok újat felfedezni a jól ismert ceremóniákban, hogy Isten kincsestára kifogyhatatlan.

Uram! Nem akarok fogadalmat tenni, nem akarok ígéreteket letenni kereszted lábához, hisz Te tudod a legjobban mi van a szívemben, Te tudod, hogy mennyire tudnám betartani ezeket. Most csak köszönetet szeretnék mondani, mindazért amit értem tettél és aminek nagyságát, igazi mélységét ma sem értem teljesen(ebben biztos vagyok). Köszönöm, hogy az életre hívtál engem, köszönöm, hogy értem is eljöttél, köszönöm, hogy megismerhettelek Téged, köszönöm, hogy mindig feltársz előttem Magadból annyit, amennyit épp képes vagyok megérteni vagy felfogni! Én Uram, én Istenem! Egyszerűen csak köszönöm! Ámen.

2011. április 9., szombat

Megbocsátást kérni... de tudok-e megbocsátani?

Annyian megbántanak vagy ártanak nekem/nekünk naponta (a szerencsésebbekkel ez kicsikét ritkábban esik meg, de úgy gondolom, hogy ez elől senki nem menekülhet). Jogosnak érezzük ilyenkor a haragunk, jogosnak gondoljuk netán a bosszúvágyat, a visszavágást. Ez természetes érzés és annyira emberi.
Aztán ott az érem másik oldala, amikor én/mi bántunk meg másokat, mi ártunk másoknak. Néha tudva, akarva vagy bevállalva esetleg annak kockázatát, hogy cselekedeteink, szavaink talán megbánthatnak vagy árthatnak, anyagi vagy lelki kárt okozhatnak másoknak. Ritkábban ugyan, de az is előfordul, amikor téyleg akaratlanul tesszük meg ezeket, de a bűn akkor is a mienk.
És mi a reakció általában ilyenkor? Önvédelem. Magammal elnézőbb vagyok, hirtelen ezernyi okot tudnék felsorolni tettem jogosságának igazolására, mindazontúl, hogy legtöbben első pillanattól felmérjük tettünk komolyságát és részességünket ebben, és talán csak hosszabb vagy bonyolultabb elemzés, gondolkozás után jutok el arra a pontra, hogy legalább magamnak el merem ismerni, hogy bizony tévedtem, vétkeztem.

Másokkal nem vagyok ennyire elnéző, mint magammal. Másokat könnyebben elítélek, hamarabb kiáltok ítéletért és úgy gondolom, ezt meg kell bűnhődnie. Nem tudom miért van ez... talán, hogy sütkérezzek saját ártatlanságom fényében, vagy valamilyen szinten társadalmi elismerést, rokonszenvet keresek, kontrasztot képviseljek az ún. jó és rossz között?
És itt jegyezném meg, hogy én még nem találkoztam emberrel, aki ha a szíve mélyére nézett akkor jól érezte volna magát attól, hogy a másik megbűnhődött, vagy a várt elégtétel mérete messze alulmúlta a remélt szintet.

De miért nem érzek így akkor, amikor én vagyok a rossz, amikor más kéri a - szerinte - jogos ítéletet?

Ekkor Jézusra nézve mennyire isteninek tűnik az alakja, aki a gyarló emberi lényege fölött uralkodik. A keresztfán egy vádló szava nem volt, megbocsátást kér gyilkosaira is.
És mégis mennyire nehéz felfognom ennek nagyszerűségét. Talán azért, mert kicsit túlontúl természetesnek veszem Jézus küldetését. Sarkítva talán ez így hangzana: még szép, hogy nem ítélt el senkit, hisz ezért jött a világra, hogy meghaljon értünk.
De ilyenkor ha megpróbálom magam oda képzelni, ártatlanul vádolva lenni, halálra ítéltetni. Majd megélni az ítélet végrehajtását, mikor tudom, hogy nekem tiszta a lelkem. Felfoghatatlan számomra ez az isteni szeretet.
Megfogalmazódik bennem, hogy a Fiúisten ott a kereszten nem csak értem adta életét, hanem azért az emberért vagy emberekért is akiknek én nem tudok vagy nem akarok megbocsátani. Az ő szemében más sem bűnösebb egy fokkal sem, mint én magam vagyok.
Mivel lennék én érdemesebb arra, hogy megbocsáttassanak bűneim, mint az aki nekem ártott, engem bántott?

Jézus arra tanít a Mt 5,21-24 -ben:
21Hallottátok, hogy a régiek ezt a parancsot kapták: Ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. 22Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák a törvényszék elé, aki haragot tart embertársával. Aki embertársát ostobának nevezi, állítsák a nagytanács elé. Aki azt mondja neki, hogy te bolond, méltó a pokol tüzére. 23Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak valami panasza van ellened, 24hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki embertársaddal, aztán térj vissza és ajánld fel ajándékodat.

Nem szégyen a bocsánatkérés, nem gyengeség ha beismerem, hogy tévedtem, vétkeztem. És nem szégyen a megbocsátás, de mégcsak nem is egy nagyszerű tett. Nincs-e nekem is millió kis vétkem, millió kis vagy nagy bűnöm? Ha azok szerintem megbocsáthatók és kérem Istent, hogy törölje el az azok után járó bűntetést, ha érdemes vagyok Jézus vérére, hogy tisztára mossa a lelkem, akkor miért ne lenne érdemes embertársam az én bocsánatkérésemre vagy megbocsátásomra?

Úgy hiszem, hogy Jézus lesz az utolsó napon a védőm és a vádlóm is, egyszemélyben. Emberileg nézve ez lehetetlen, hogyan védhet egy vádló, vagy hogyan vádolhat egy védő? Isten szempontjából, viszont ez nagyon is természetes. Ő már régesrég megbocsátott nekem, még mielőtt elkövettem volna a bűnt, még mielőtt bocsánatot kértem volna érte, hisz az Ő bocsánata nem lehet kondicionálva az én tetteim által, de innentől az én dolgom az, hogy Őt válasszam, ahhoz, hogy a megocsátásnak következménye is lehessen.
És azt hiszem, ez lesz az pont amikor a vádló fellép: talán nem olyan lesz, mint egy igazi evilági vádló, hanem ott majd fogom látni bűneim igazi nagyságát, és azok fognak eltávolítani, a bűneim fognak vádolni és elítélni.

Talán ha mindezt megértem és megélem, egy fokkal közelebb kerülök Jézushoz, egy lépéssel többet teszek meg a Felé vezető úton, és ez az út szebb lesz azáltal, ha nem emelem piedesztálra a saját szenvedésem, ha meg tudok én is bocsátani és ha merek magammal szemben is vádló lenni. Akkor megértem azt, hogy a megbocsátás nem jog, hanem Istentől jövő kegyelem, és magamom keresztül tekintve mások vétkére én is megbocsátóbb lehetek.

2011. március 9., szerda

Böjt

Régesrég kerítettem időt a bloggra. És most böjt elején, amikor mindenki lemond valamiről, én azt szeretném megfogadni, hogy naponta szánok erre kis időt... leírni a gondolataim, beszámolni lelki sikereimről és kudarcaimról.

"Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz." Mt 6,16-18

Egy rész a mai evangéliumból és egyben nagyböjti mottóm is.

Jó lenne a nagyböjtben arra koncentrálni ami igazán fontos és emlékezni arra minden percben, hogy mennyi minden van amiért hálásak lehetünk. Jó lenne ha meg tudnám mutatni kicsit a világnak, hogy Isten nem siralomvölgybe teremtett, hogy a böjt lényege nem a test sanyargatása, nem a sóvárgás ennek vége iránt, hanem közelebb kerülés Istenhez.

Ma egész nap ez a dal és videó járt a fejemben, remélem, sikerül betenni:

2011. január 16., vasárnap

Ismerem-e Jézust?

Gondolkodás nélkül valószínűleg azonnal rávágnám, hogy "Persze, már hogyne ismerném!"
De vajon tényleg így van ez?

Igen, tudom Róla mindazokat a tényeket amelyek benne vannak a Bibliában, ismerem a Róla szóló próféciákat, tanításokat, de vajon Őmagát ismerem-e? Szánok-e elég időt és fáradtságot rá, hogy megismerjem a kegyelmes Istent aki emberré lett értünk... értem...

A héten Márk egyik evangéliumában olvastam, amint arról ír ahogy Simon mondja az Úrnak: "Mindenki Téged keres!" Megfogott ez a mondat, amely - úgy gondolom, - ma is igaz. Ma is mindenki Jézust keresi, van aki tudatosan és van aki nem tudja megnevezni, van aki elfojtja magában, van aki úgy hiszi más az amit keres, de végsősoron mind-mind Őt keressük. Isten kizárólagos kegyelme, ha meg is találjuk Őt és még ennél is nagyobb kegyelem, ha nem veszítjük Őt ismét szem elől. Igen, kegyelem... ezt kiérdemelni mivel is tudnám? Mit tudok én olyant tenni, hogy jutalomként magát Jézust kapjam meg az életemben?

És akkor kicsit elszomorodtam. Én úgy gondolom, hogy régóta keresem Őt és meg is találtam, dícsértessék ezért az Ő Szent Neve! DE mindezek ellenére oly sokszor el is távolodok Tőle... vagy alábbhagy a buzgalmam... vagy épp erőt vesz rajtam a lustaság... és még sorolhatnám.
Ekkor jön viszont az egészben a legszebb: nem tudom elhagyni Őt. Isten valami olyan mérhetetlen erővel tud vonzani, hogy lehetetlen magadat elszakítani Tőle. Ő nem egy olyan valami (mint minden más ami teremtetett), amit meg lehet unni, mert mindig tartogat meglepetést. Volt mikor kishitűen vagy felületesen azt hittem, hogy most már mindent tudok Istenről, de minduntalan rá kell jönnöm, hogy Őt megismerni, teljesen megismerni, talán nem elég a mi kis életünk.

Akárhányszor is olvasom el ugyanazt a szentírási szakaszt, sokszor talán már kívülről fújva, mindig akadhat benne valami ami újként hat, valami amit akkor fedezek fel, valami új, számomra addig ismeretlen dolog a mi Urunkról.

Ugyanakkor nem csak a Szentíráson keresztül lehet Őt megismerni, azaz inkább felismerni. Hányszor megyek el vajon naponta Mellette, annélkül, hogy észrevenném őt? A barátom szomorú tekintetében, az unokahúgom mosolyában, egy dalban, a "véletlen" helyzetekben, milliónyi kis dologban... csak meg kellene tanulnom keresni és észrevenni Őt, törekedni a tökéletesebb megismerésre.

Nem kell ehhez órarendet összeállítani, csak nyitott szívvel járni, a lelkemmel látni és hallani. Nem arra kell törekednem, hogy minél hamarabb megtanuljam és befejezzem a "leckét", mert ez nem erről szól. Ha becsuknám azt a képzeletbeli könyvet, amely Jézusról tanít, azzal egyidejűleg kezdetét is venné a felejtés (emlékszem vajon a 6.-os fizika leckékre? Pedig akkor jól tudtam az anyagot...) Örök képzés ez és jó lenne, ha ezt nem felejteném el soha! Arról meg, hogy örömömet leljem a "tananyagban" biztosan gondoskodik majd az Úr. Kicsit olyan mint amikor egy jó filmnek vagy könyvnek nem várom, hogy vége legyen, mert olyan jó olvasni/nézni.

Valamikor biztosan el kell számolnom arról, hogy mennyire voltam hajlandó megismerni Jézust. Remélem, hogy nem kell majd szörnyen szégyelnem magam azért, hogy mennyire keveset fogok tudni arról az Isteni Személyről, Aki eljött értem és elhordozta bűneim és akinek a kegyelméből lesz majd egykoron (remélem) boldog az örök életem.

2010. december 31., péntek

Új év, új remények

"S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." Mt 28,20 utolsó mondata.

Vegyes érzelmekkel vagyok tele. Hálátlanul az jár az eszemben, hogy ha visszagondolok erre az évre olyan üresnek érzem.

És akkor (bevallom, kicsit erőltetetten) elkezdem sorolni, hogy mennyi minden történt amiért hálás lehetek, egyszerű dolgok amelyek mellett elmegyek, természetesnek veszem őket, holott ezekért a kis ajándékokért is hálás lehetek.

Másrészt félek kicsit az új évtől, annyi változás vár rám, annyi mindent kell újra vagy előlről kezdenem... és ekkor most eszembe jutott ez a kis rész a Szentírásból, amelyet a bejegyzés címének is választottam.
Elolvastam az egész Mt 28,16-20 szakaszt. Csodálatos ígéret és csodálatos vigasz. Jézus mondta, hogy Ő kapott minden hatalmat Mennyben és Földön és velünk marad a világ végéig.
Elmúlik egy év (a mi számításaink szerint), változnak az idők, emberek jönnek és mennek el az életünkből, kevés az ami maradandó vagy amire "mérget mernék venni".
És ez a látszólagos káosz közepette ott van Isten, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ő nem változik, Rá mindig ugyanúgy lehet számítani. Vele minden nap egy új év lehet, egy új kezdet, egy új erőfeszítés, hogy Őt mégjobban megismerjük és ezáltal eljussunk vagy közelebb jussunk életünk céljának beteljesüléséhez.

Sokszor talán eszembe sem jut, de ha belegondolok, akkor a rossz dolgoknak is legtöbbször megvan az a hasznuk, hogy eszembe juttatják az Istent. Ez nem egy olyan dolog amire büszke vagyok, de ettől még, sajnos, gyakran előfordul. Könnyű Istenről megfeledkeznem akkor mikor minden rendben van, amikor nem ér semmi bánat, de Ő az első aki eszembe jut a baj idején. Tulajdonképpen meg kellene köszönnöm a szomorú időszakait is életemnek, mert így legalább nem felejtem el, hogy Ki az Aki a legfontosabb és mi az igazán lényeges az életben.

Uram, Királyom! Itt egy új év és egy elköszönő régi, amelyet teljesen másként szerettem volna zárni. Nem látom az út végét és nem tudom a "hogyan tovább"-ot. De tudom, hogy ha Veled maradok, bármi történjék is, Te velem leszel és majd egyszer Te fogsz ott várni az út végén.

Tudom, hogy Te vagy a vigaszom, Te vagy aki együtt örül velem. Add, hogy ezt ne felejtsem el soha, még akkor sem, ha egyedül érzem magam, és add, hogy ilyenkor eszembe jusson, hogy nem vagyok egyedül!
Add, hogy ajándékként fogadjam a szenvedést és soha ne engedjem, hogy a saját problémáim miatt ne lássam meg embertársaim gondjait! Add, hogy ne tartsam a saját bajomat nagyobbnak vagy fontosabbnak a másénál!

Hálás vagyok elsősorban azért, mert Veled zárhatom az évet és Veled kezdhetem az újat! Hálás vagyok az ajándékaidért, a sok kicsi dologért amiért elfelejtettem hálás lenni.
Mit kívánok az új évre?
Talán csak egyetlen kívánságom van: maradj velem és ne engedj engem eltávolodni Tőled! Ebben azt hiszem minden benne van! Ámen! Így legyen!

Bízd Újra Életed Krisztusra!

2010. december 28., kedd

Mária igenje

Kicsit inspirálódtam a karácsonyi mise prédikációjából is, amelyből szokás szerint megint megragadott egy (talán kulcs)mondat.

Kis kitérő: azon is elgondolkozok néha, hogy miért marad meg egy-egy prédikációból az a bizonyos mondat, amely utánna foglalkoztat, amely nem felejtődik el talán olyan hamar, mint a hallottak többi része? Túl merész és messzemenő lenne azt feltételezni, hogy Isten ezáltal is üzen valamit, választ ad valamire?

De visszatérve a bejegyzés címéhez: Mária nem egészen érti az angyalt, a maga egyszerűségében talán nem is igazán tudja felfogni, hogy mi az ami vele történni fog, de van akkora hite Istenben, hogy nem firtatja, nem kér döntési időt, hanem alázatosan "igen"-t mond rá.
Később amikor József el akarja bocsátani őt, akkor sem megy oda hozza, nem kérleli, nem magyarázkodik, nem bizonygatja ártatlanságát, csak hisz és imádkozik. És Isten nem késik a segítséggel, nem hagyja őt magára.

Talán ez kicsit úgy hangzik, mintha a cselekvő hit helyett elég lenne a kontemplatív. Nem erről próbálok beszélni, hisz Isten igenis aktívan hív minket, de a kétfajta megélés szükségszerűen kiegészíti egymást. Fel kell ismerni az életünkben, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor a mi erőnk véget ér és engedni Istent, hogy beteljesítse a művet (természetesen "mű" alatt értendő mindenfajta probléma, baj, álom, vágy, stb.). Isten bizonyosan nem fog késlekedni, ha az a javunkat szolgálja.

Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ma, ha akkor Mária megijed és nem vállalja az Isten-anyaságot, ha alkudozni kezd az angyallal. Na, persze, tudom... Isten nem őt választotta volna akkor, de azt se felejtsük el, hogy Mária is, mint minden ember ugyanazzal a szabad akarattal rendelkezett és mint ilyen jogában állt elutasítani az isteni hírnököt... És nem utolsósorban figyeljük meg az isteni szeretet és gyöngédség megnyílvánulását: Isten nem parancsol, nem erőlteti rá Máriára akaratát, hanem megvárja amíg ő szabadon válaszol.
Csak egy pillanatig gondolkozzunk el ezen... és csak egy pillanatig képzeljük magunkat Mária helyébe/helyzetébe: hallva az angyali üdvözletet és utánna az üzenetet, mi mit válaszoltunk volna?

Így Advent után a megszületett Igét befogadva nem tudok nem arra gondolni, hogy Istennek mennyi terve lehet velem. Talán nagy tervek is csak én gyávának bizonyulok, vagy talán egyszerű kis tervek amikhez vagy lusta vagy érdektelennek bizonyuló vagyok.

Hitem szerint hasonló döntést mint Mária már senkinek nem kell a Földön meghoznia, angyalok sem repkednek be a szobánkba különböző isteni kérésekkel (vagy mégis?), de a szüntelen könyörgések közepette, amikor mi kérünk Istentől minduntalan, hallgassunk el kicsit és hallgassuk Istent, a nemrég megszületett Megváltót. Vajon mit kér tőlünk? Vajon milyen kérésre várja a mi rábólintásunkat? Talán észrevesszük, hogy a kéréseinkre a válasz az Ő kéréseiben rejtezik.

Áldott Ünnepeket kívánok mindenkinek aki olvassa/olvasni fogja a bloggom és kívánom, hogy meg tudjunk pihenni Isten beteljesült szeretetén, amelynek első állomását ezekben a napokban élhettük újra át!

Szent Ferenc imája

Uram, tégy engem a békéd eszközévé,
hogy szeretetet hozzak oda, ahol gyűlölet van,
hogy a megbocsátás szellemét hozzam oda, ahol széthúzás van,
hogy harmóniát hozzak oda, ahol hamisság van,
hogy hitet hozzak oda, ahol kételyek vannak,
hogy örömöt hozzak oda, ahol szomorúság lakik.
Uram, add meg nekem, hogy én vigasztalhassak ahelyett, hogy engem vigasztalnának,
hogy én értsek meg másokat ahelyett, hogy arra vágynék, engem értsenek meg,
hogy szeressek inkább, minthogy engem szeressenek.
Mert aki elfelejti magát, az találja meg,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az felébred az örök életre. Ámen.