Idén valahogy nem sikerült lélekben úgy készülni az ünnepre, mint máskor. Igazából a feltámadási szertartáson vágott úgy egyszerűen minden figyelmeztetés nélkül mellbe a felismerés, hogy Húsvét van és hitünk legszebb, legnagyobb titkát ünnepeljük, amely egész kereszténységünk és keresztény hitünk alapja kellene legyen.
Érdekes, hogy nagyon sokan azt hiszik, hogy a keresztények legfontosabb ünnepe a Karácsony. Magam is sokáig ezt hittem. Nehéz is lenne egyebet hinni akkor ha valaki nem merül kicsikét el jobban a hitben, hisz a világban a Húsvét ünnepe korántsem kap akkora reklámot, mint a Karácsony (habár, hogy panaszom ne lehessen, itt is egyre többen asszociálják a Húsvéttal a nyuszikat, mint Urunk áldozatát, eképp a húsvéti nyúl igazi sztárságnak örvendhet és növeli a Húsvét "reklámját").
Ültem a templomban és néztem a megfosztott oltárt... és valahol ott a gyertyák füstje mögül hirtelen előtört a felismerés, hogy Jézus, az ember valóságosan szenvedett. Ez most lehet bután hangzik, de kicsikét valahogy mindig úgy éreztem, hogy hiszen Ő tudta, hogy mi fog történni, pontosan tudta, mi vár Rá és ettől talán könnyebb volt Neki az egészet végigcsinálni. Pont úgy, mint amikor fogásznál vagyok és tudom, hogy meg fog az orvos kínozni, de azt is tudom, hogy 1-2 nap és vége.
De ahogy én is valóságosan szenvedek a fogorvosi székben (buta hasonlat ez is, tudom), Jézus is valóságosan szenvedett, "átélte" a halált (ez paradox és furán hangzik, de jobb szó nem jut eszembe), megkóstolta a reménytelenséget. Ott döbbentem rá arra, hogy isteni mivolta nem tette könnyebbé, elviselhetőbbé a szenvedést, mert ott akkor Ő a kereszten emberként lett feláldozva, emberként halt meg. Olyan emberként aki pontosan tudta, hogy egyetlen bűne sincs, hogy semmi nem igaz a vádak közül. Tökéletes, ártatlan áldozat.... értem, értünk.
Majd a feltámadási körmenet. Valamiért úgy tűnt nekem, hogy megmaradt a nagypéntek szomorúsága ebben is. Pedig ez már öröm, a legnagyobb öröm. Ez a kereszthalál és feltámadás örök életünk záloga, boldognak kellene lennünk. Persze, ájtatosság meg minden... de ha örülök, akkor miért kellene elrejtenem a boldogságom, főként ha annak örülök, hogy én is feltámadhatok az örök boldogságra majd az utolsó napon? Főként ha annak örülök, hogy Isten eljött értem is, Jézus meghalt érettem is és feltámadásával nekem is elhozta, lehetővé tette az üdvösséget.
Valami magával ragadott, valami nagyon megérintett és ismét elcsodálkoztam, hogy még mindig tudok újat felfedezni a jól ismert ceremóniákban, hogy Isten kincsestára kifogyhatatlan.
Uram! Nem akarok fogadalmat tenni, nem akarok ígéreteket letenni kereszted lábához, hisz Te tudod a legjobban mi van a szívemben, Te tudod, hogy mennyire tudnám betartani ezeket. Most csak köszönetet szeretnék mondani, mindazért amit értem tettél és aminek nagyságát, igazi mélységét ma sem értem teljesen(ebben biztos vagyok). Köszönöm, hogy az életre hívtál engem, köszönöm, hogy értem is eljöttél, köszönöm, hogy megismerhettelek Téged, köszönöm, hogy mindig feltársz előttem Magadból annyit, amennyit épp képes vagyok megérteni vagy felfogni! Én Uram, én Istenem! Egyszerűen csak köszönöm! Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése