Régesrég kerítettem időt a bloggra. És most böjt elején, amikor mindenki lemond valamiről, én azt szeretném megfogadni, hogy naponta szánok erre kis időt... leírni a gondolataim, beszámolni lelki sikereimről és kudarcaimról.
"Amikor böjtöltök, ne öltsetek olyan ábrázatot, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésük! Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat. Te, amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat, hogy ne lássák rajtad az emberek, hogy böjtölsz, hanem csak Atyád, aki a rejtekben is ott van! Akkor Atyád, aki a rejtekben is lát, megjutalmaz." Mt 6,16-18
Egy rész a mai evangéliumból és egyben nagyböjti mottóm is.
Jó lenne a nagyböjtben arra koncentrálni ami igazán fontos és emlékezni arra minden percben, hogy mennyi minden van amiért hálásak lehetünk. Jó lenne ha meg tudnám mutatni kicsit a világnak, hogy Isten nem siralomvölgybe teremtett, hogy a böjt lényege nem a test sanyargatása, nem a sóvárgás ennek vége iránt, hanem közelebb kerülés Istenhez.
Ma egész nap ez a dal és videó járt a fejemben, remélem, sikerül betenni:
2011. március 9., szerda
2011. január 16., vasárnap
Ismerem-e Jézust?
Gondolkodás nélkül valószínűleg azonnal rávágnám, hogy "Persze, már hogyne ismerném!"
De vajon tényleg így van ez?
Igen, tudom Róla mindazokat a tényeket amelyek benne vannak a Bibliában, ismerem a Róla szóló próféciákat, tanításokat, de vajon Őmagát ismerem-e? Szánok-e elég időt és fáradtságot rá, hogy megismerjem a kegyelmes Istent aki emberré lett értünk... értem...
A héten Márk egyik evangéliumában olvastam, amint arról ír ahogy Simon mondja az Úrnak: "Mindenki Téged keres!" Megfogott ez a mondat, amely - úgy gondolom, - ma is igaz. Ma is mindenki Jézust keresi, van aki tudatosan és van aki nem tudja megnevezni, van aki elfojtja magában, van aki úgy hiszi más az amit keres, de végsősoron mind-mind Őt keressük. Isten kizárólagos kegyelme, ha meg is találjuk Őt és még ennél is nagyobb kegyelem, ha nem veszítjük Őt ismét szem elől. Igen, kegyelem... ezt kiérdemelni mivel is tudnám? Mit tudok én olyant tenni, hogy jutalomként magát Jézust kapjam meg az életemben?
És akkor kicsit elszomorodtam. Én úgy gondolom, hogy régóta keresem Őt és meg is találtam, dícsértessék ezért az Ő Szent Neve! DE mindezek ellenére oly sokszor el is távolodok Tőle... vagy alábbhagy a buzgalmam... vagy épp erőt vesz rajtam a lustaság... és még sorolhatnám.
Ekkor jön viszont az egészben a legszebb: nem tudom elhagyni Őt. Isten valami olyan mérhetetlen erővel tud vonzani, hogy lehetetlen magadat elszakítani Tőle. Ő nem egy olyan valami (mint minden más ami teremtetett), amit meg lehet unni, mert mindig tartogat meglepetést. Volt mikor kishitűen vagy felületesen azt hittem, hogy most már mindent tudok Istenről, de minduntalan rá kell jönnöm, hogy Őt megismerni, teljesen megismerni, talán nem elég a mi kis életünk.
Akárhányszor is olvasom el ugyanazt a szentírási szakaszt, sokszor talán már kívülről fújva, mindig akadhat benne valami ami újként hat, valami amit akkor fedezek fel, valami új, számomra addig ismeretlen dolog a mi Urunkról.
Ugyanakkor nem csak a Szentíráson keresztül lehet Őt megismerni, azaz inkább felismerni. Hányszor megyek el vajon naponta Mellette, annélkül, hogy észrevenném őt? A barátom szomorú tekintetében, az unokahúgom mosolyában, egy dalban, a "véletlen" helyzetekben, milliónyi kis dologban... csak meg kellene tanulnom keresni és észrevenni Őt, törekedni a tökéletesebb megismerésre.
Nem kell ehhez órarendet összeállítani, csak nyitott szívvel járni, a lelkemmel látni és hallani. Nem arra kell törekednem, hogy minél hamarabb megtanuljam és befejezzem a "leckét", mert ez nem erről szól. Ha becsuknám azt a képzeletbeli könyvet, amely Jézusról tanít, azzal egyidejűleg kezdetét is venné a felejtés (emlékszem vajon a 6.-os fizika leckékre? Pedig akkor jól tudtam az anyagot...) Örök képzés ez és jó lenne, ha ezt nem felejteném el soha! Arról meg, hogy örömömet leljem a "tananyagban" biztosan gondoskodik majd az Úr. Kicsit olyan mint amikor egy jó filmnek vagy könyvnek nem várom, hogy vége legyen, mert olyan jó olvasni/nézni.
Valamikor biztosan el kell számolnom arról, hogy mennyire voltam hajlandó megismerni Jézust. Remélem, hogy nem kell majd szörnyen szégyelnem magam azért, hogy mennyire keveset fogok tudni arról az Isteni Személyről, Aki eljött értem és elhordozta bűneim és akinek a kegyelméből lesz majd egykoron (remélem) boldog az örök életem.
De vajon tényleg így van ez?
Igen, tudom Róla mindazokat a tényeket amelyek benne vannak a Bibliában, ismerem a Róla szóló próféciákat, tanításokat, de vajon Őmagát ismerem-e? Szánok-e elég időt és fáradtságot rá, hogy megismerjem a kegyelmes Istent aki emberré lett értünk... értem...
A héten Márk egyik evangéliumában olvastam, amint arról ír ahogy Simon mondja az Úrnak: "Mindenki Téged keres!" Megfogott ez a mondat, amely - úgy gondolom, - ma is igaz. Ma is mindenki Jézust keresi, van aki tudatosan és van aki nem tudja megnevezni, van aki elfojtja magában, van aki úgy hiszi más az amit keres, de végsősoron mind-mind Őt keressük. Isten kizárólagos kegyelme, ha meg is találjuk Őt és még ennél is nagyobb kegyelem, ha nem veszítjük Őt ismét szem elől. Igen, kegyelem... ezt kiérdemelni mivel is tudnám? Mit tudok én olyant tenni, hogy jutalomként magát Jézust kapjam meg az életemben?
És akkor kicsit elszomorodtam. Én úgy gondolom, hogy régóta keresem Őt és meg is találtam, dícsértessék ezért az Ő Szent Neve! DE mindezek ellenére oly sokszor el is távolodok Tőle... vagy alábbhagy a buzgalmam... vagy épp erőt vesz rajtam a lustaság... és még sorolhatnám.
Ekkor jön viszont az egészben a legszebb: nem tudom elhagyni Őt. Isten valami olyan mérhetetlen erővel tud vonzani, hogy lehetetlen magadat elszakítani Tőle. Ő nem egy olyan valami (mint minden más ami teremtetett), amit meg lehet unni, mert mindig tartogat meglepetést. Volt mikor kishitűen vagy felületesen azt hittem, hogy most már mindent tudok Istenről, de minduntalan rá kell jönnöm, hogy Őt megismerni, teljesen megismerni, talán nem elég a mi kis életünk.
Akárhányszor is olvasom el ugyanazt a szentírási szakaszt, sokszor talán már kívülről fújva, mindig akadhat benne valami ami újként hat, valami amit akkor fedezek fel, valami új, számomra addig ismeretlen dolog a mi Urunkról.
Ugyanakkor nem csak a Szentíráson keresztül lehet Őt megismerni, azaz inkább felismerni. Hányszor megyek el vajon naponta Mellette, annélkül, hogy észrevenném őt? A barátom szomorú tekintetében, az unokahúgom mosolyában, egy dalban, a "véletlen" helyzetekben, milliónyi kis dologban... csak meg kellene tanulnom keresni és észrevenni Őt, törekedni a tökéletesebb megismerésre.
Nem kell ehhez órarendet összeállítani, csak nyitott szívvel járni, a lelkemmel látni és hallani. Nem arra kell törekednem, hogy minél hamarabb megtanuljam és befejezzem a "leckét", mert ez nem erről szól. Ha becsuknám azt a képzeletbeli könyvet, amely Jézusról tanít, azzal egyidejűleg kezdetét is venné a felejtés (emlékszem vajon a 6.-os fizika leckékre? Pedig akkor jól tudtam az anyagot...) Örök képzés ez és jó lenne, ha ezt nem felejteném el soha! Arról meg, hogy örömömet leljem a "tananyagban" biztosan gondoskodik majd az Úr. Kicsit olyan mint amikor egy jó filmnek vagy könyvnek nem várom, hogy vége legyen, mert olyan jó olvasni/nézni.
Valamikor biztosan el kell számolnom arról, hogy mennyire voltam hajlandó megismerni Jézust. Remélem, hogy nem kell majd szörnyen szégyelnem magam azért, hogy mennyire keveset fogok tudni arról az Isteni Személyről, Aki eljött értem és elhordozta bűneim és akinek a kegyelméből lesz majd egykoron (remélem) boldog az örök életem.
2010. december 31., péntek
Új év, új remények
"S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig." Mt 28,20 utolsó mondata.
Vegyes érzelmekkel vagyok tele. Hálátlanul az jár az eszemben, hogy ha visszagondolok erre az évre olyan üresnek érzem.
És akkor (bevallom, kicsit erőltetetten) elkezdem sorolni, hogy mennyi minden történt amiért hálás lehetek, egyszerű dolgok amelyek mellett elmegyek, természetesnek veszem őket, holott ezekért a kis ajándékokért is hálás lehetek.
Másrészt félek kicsit az új évtől, annyi változás vár rám, annyi mindent kell újra vagy előlről kezdenem... és ekkor most eszembe jutott ez a kis rész a Szentírásból, amelyet a bejegyzés címének is választottam.
Elolvastam az egész Mt 28,16-20 szakaszt. Csodálatos ígéret és csodálatos vigasz. Jézus mondta, hogy Ő kapott minden hatalmat Mennyben és Földön és velünk marad a világ végéig.
Elmúlik egy év (a mi számításaink szerint), változnak az idők, emberek jönnek és mennek el az életünkből, kevés az ami maradandó vagy amire "mérget mernék venni".
És ez a látszólagos káosz közepette ott van Isten, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ő nem változik, Rá mindig ugyanúgy lehet számítani. Vele minden nap egy új év lehet, egy új kezdet, egy új erőfeszítés, hogy Őt mégjobban megismerjük és ezáltal eljussunk vagy közelebb jussunk életünk céljának beteljesüléséhez.
Sokszor talán eszembe sem jut, de ha belegondolok, akkor a rossz dolgoknak is legtöbbször megvan az a hasznuk, hogy eszembe juttatják az Istent. Ez nem egy olyan dolog amire büszke vagyok, de ettől még, sajnos, gyakran előfordul. Könnyű Istenről megfeledkeznem akkor mikor minden rendben van, amikor nem ér semmi bánat, de Ő az első aki eszembe jut a baj idején. Tulajdonképpen meg kellene köszönnöm a szomorú időszakait is életemnek, mert így legalább nem felejtem el, hogy Ki az Aki a legfontosabb és mi az igazán lényeges az életben.
Uram, Királyom! Itt egy új év és egy elköszönő régi, amelyet teljesen másként szerettem volna zárni. Nem látom az út végét és nem tudom a "hogyan tovább"-ot. De tudom, hogy ha Veled maradok, bármi történjék is, Te velem leszel és majd egyszer Te fogsz ott várni az út végén.
Tudom, hogy Te vagy a vigaszom, Te vagy aki együtt örül velem. Add, hogy ezt ne felejtsem el soha, még akkor sem, ha egyedül érzem magam, és add, hogy ilyenkor eszembe jusson, hogy nem vagyok egyedül!
Add, hogy ajándékként fogadjam a szenvedést és soha ne engedjem, hogy a saját problémáim miatt ne lássam meg embertársaim gondjait! Add, hogy ne tartsam a saját bajomat nagyobbnak vagy fontosabbnak a másénál!
Hálás vagyok elsősorban azért, mert Veled zárhatom az évet és Veled kezdhetem az újat! Hálás vagyok az ajándékaidért, a sok kicsi dologért amiért elfelejtettem hálás lenni.
Mit kívánok az új évre?
Talán csak egyetlen kívánságom van: maradj velem és ne engedj engem eltávolodni Tőled! Ebben azt hiszem minden benne van! Ámen! Így legyen!
Bízd Újra Életed Krisztusra!
Vegyes érzelmekkel vagyok tele. Hálátlanul az jár az eszemben, hogy ha visszagondolok erre az évre olyan üresnek érzem.
És akkor (bevallom, kicsit erőltetetten) elkezdem sorolni, hogy mennyi minden történt amiért hálás lehetek, egyszerű dolgok amelyek mellett elmegyek, természetesnek veszem őket, holott ezekért a kis ajándékokért is hálás lehetek.
Másrészt félek kicsit az új évtől, annyi változás vár rám, annyi mindent kell újra vagy előlről kezdenem... és ekkor most eszembe jutott ez a kis rész a Szentírásból, amelyet a bejegyzés címének is választottam.
Elolvastam az egész Mt 28,16-20 szakaszt. Csodálatos ígéret és csodálatos vigasz. Jézus mondta, hogy Ő kapott minden hatalmat Mennyben és Földön és velünk marad a világ végéig.
Elmúlik egy év (a mi számításaink szerint), változnak az idők, emberek jönnek és mennek el az életünkből, kevés az ami maradandó vagy amire "mérget mernék venni".
És ez a látszólagos káosz közepette ott van Isten, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Ő nem változik, Rá mindig ugyanúgy lehet számítani. Vele minden nap egy új év lehet, egy új kezdet, egy új erőfeszítés, hogy Őt mégjobban megismerjük és ezáltal eljussunk vagy közelebb jussunk életünk céljának beteljesüléséhez.
Sokszor talán eszembe sem jut, de ha belegondolok, akkor a rossz dolgoknak is legtöbbször megvan az a hasznuk, hogy eszembe juttatják az Istent. Ez nem egy olyan dolog amire büszke vagyok, de ettől még, sajnos, gyakran előfordul. Könnyű Istenről megfeledkeznem akkor mikor minden rendben van, amikor nem ér semmi bánat, de Ő az első aki eszembe jut a baj idején. Tulajdonképpen meg kellene köszönnöm a szomorú időszakait is életemnek, mert így legalább nem felejtem el, hogy Ki az Aki a legfontosabb és mi az igazán lényeges az életben.
Uram, Királyom! Itt egy új év és egy elköszönő régi, amelyet teljesen másként szerettem volna zárni. Nem látom az út végét és nem tudom a "hogyan tovább"-ot. De tudom, hogy ha Veled maradok, bármi történjék is, Te velem leszel és majd egyszer Te fogsz ott várni az út végén.
Tudom, hogy Te vagy a vigaszom, Te vagy aki együtt örül velem. Add, hogy ezt ne felejtsem el soha, még akkor sem, ha egyedül érzem magam, és add, hogy ilyenkor eszembe jusson, hogy nem vagyok egyedül!
Add, hogy ajándékként fogadjam a szenvedést és soha ne engedjem, hogy a saját problémáim miatt ne lássam meg embertársaim gondjait! Add, hogy ne tartsam a saját bajomat nagyobbnak vagy fontosabbnak a másénál!
Hálás vagyok elsősorban azért, mert Veled zárhatom az évet és Veled kezdhetem az újat! Hálás vagyok az ajándékaidért, a sok kicsi dologért amiért elfelejtettem hálás lenni.
Mit kívánok az új évre?
Talán csak egyetlen kívánságom van: maradj velem és ne engedj engem eltávolodni Tőled! Ebben azt hiszem minden benne van! Ámen! Így legyen!
Bízd Újra Életed Krisztusra!
2010. december 28., kedd
Mária igenje
Kicsit inspirálódtam a karácsonyi mise prédikációjából is, amelyből szokás szerint megint megragadott egy (talán kulcs)mondat.
Kis kitérő: azon is elgondolkozok néha, hogy miért marad meg egy-egy prédikációból az a bizonyos mondat, amely utánna foglalkoztat, amely nem felejtődik el talán olyan hamar, mint a hallottak többi része? Túl merész és messzemenő lenne azt feltételezni, hogy Isten ezáltal is üzen valamit, választ ad valamire?
De visszatérve a bejegyzés címéhez: Mária nem egészen érti az angyalt, a maga egyszerűségében talán nem is igazán tudja felfogni, hogy mi az ami vele történni fog, de van akkora hite Istenben, hogy nem firtatja, nem kér döntési időt, hanem alázatosan "igen"-t mond rá.
Később amikor József el akarja bocsátani őt, akkor sem megy oda hozza, nem kérleli, nem magyarázkodik, nem bizonygatja ártatlanságát, csak hisz és imádkozik. És Isten nem késik a segítséggel, nem hagyja őt magára.
Talán ez kicsit úgy hangzik, mintha a cselekvő hit helyett elég lenne a kontemplatív. Nem erről próbálok beszélni, hisz Isten igenis aktívan hív minket, de a kétfajta megélés szükségszerűen kiegészíti egymást. Fel kell ismerni az életünkben, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor a mi erőnk véget ér és engedni Istent, hogy beteljesítse a művet (természetesen "mű" alatt értendő mindenfajta probléma, baj, álom, vágy, stb.). Isten bizonyosan nem fog késlekedni, ha az a javunkat szolgálja.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ma, ha akkor Mária megijed és nem vállalja az Isten-anyaságot, ha alkudozni kezd az angyallal. Na, persze, tudom... Isten nem őt választotta volna akkor, de azt se felejtsük el, hogy Mária is, mint minden ember ugyanazzal a szabad akarattal rendelkezett és mint ilyen jogában állt elutasítani az isteni hírnököt... És nem utolsósorban figyeljük meg az isteni szeretet és gyöngédség megnyílvánulását: Isten nem parancsol, nem erőlteti rá Máriára akaratát, hanem megvárja amíg ő szabadon válaszol.
Csak egy pillanatig gondolkozzunk el ezen... és csak egy pillanatig képzeljük magunkat Mária helyébe/helyzetébe: hallva az angyali üdvözletet és utánna az üzenetet, mi mit válaszoltunk volna?
Így Advent után a megszületett Igét befogadva nem tudok nem arra gondolni, hogy Istennek mennyi terve lehet velem. Talán nagy tervek is csak én gyávának bizonyulok, vagy talán egyszerű kis tervek amikhez vagy lusta vagy érdektelennek bizonyuló vagyok.
Hitem szerint hasonló döntést mint Mária már senkinek nem kell a Földön meghoznia, angyalok sem repkednek be a szobánkba különböző isteni kérésekkel (vagy mégis?), de a szüntelen könyörgések közepette, amikor mi kérünk Istentől minduntalan, hallgassunk el kicsit és hallgassuk Istent, a nemrég megszületett Megváltót. Vajon mit kér tőlünk? Vajon milyen kérésre várja a mi rábólintásunkat? Talán észrevesszük, hogy a kéréseinkre a válasz az Ő kéréseiben rejtezik.
Áldott Ünnepeket kívánok mindenkinek aki olvassa/olvasni fogja a bloggom és kívánom, hogy meg tudjunk pihenni Isten beteljesült szeretetén, amelynek első állomását ezekben a napokban élhettük újra át!
Kis kitérő: azon is elgondolkozok néha, hogy miért marad meg egy-egy prédikációból az a bizonyos mondat, amely utánna foglalkoztat, amely nem felejtődik el talán olyan hamar, mint a hallottak többi része? Túl merész és messzemenő lenne azt feltételezni, hogy Isten ezáltal is üzen valamit, választ ad valamire?
De visszatérve a bejegyzés címéhez: Mária nem egészen érti az angyalt, a maga egyszerűségében talán nem is igazán tudja felfogni, hogy mi az ami vele történni fog, de van akkora hite Istenben, hogy nem firtatja, nem kér döntési időt, hanem alázatosan "igen"-t mond rá.
Később amikor József el akarja bocsátani őt, akkor sem megy oda hozza, nem kérleli, nem magyarázkodik, nem bizonygatja ártatlanságát, csak hisz és imádkozik. És Isten nem késik a segítséggel, nem hagyja őt magára.
Talán ez kicsit úgy hangzik, mintha a cselekvő hit helyett elég lenne a kontemplatív. Nem erről próbálok beszélni, hisz Isten igenis aktívan hív minket, de a kétfajta megélés szükségszerűen kiegészíti egymást. Fel kell ismerni az életünkben, hogy vannak bizonyos helyzetek, amikor a mi erőnk véget ér és engedni Istent, hogy beteljesítse a művet (természetesen "mű" alatt értendő mindenfajta probléma, baj, álom, vágy, stb.). Isten bizonyosan nem fog késlekedni, ha az a javunkat szolgálja.
Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne ma, ha akkor Mária megijed és nem vállalja az Isten-anyaságot, ha alkudozni kezd az angyallal. Na, persze, tudom... Isten nem őt választotta volna akkor, de azt se felejtsük el, hogy Mária is, mint minden ember ugyanazzal a szabad akarattal rendelkezett és mint ilyen jogában állt elutasítani az isteni hírnököt... És nem utolsósorban figyeljük meg az isteni szeretet és gyöngédség megnyílvánulását: Isten nem parancsol, nem erőlteti rá Máriára akaratát, hanem megvárja amíg ő szabadon válaszol.
Csak egy pillanatig gondolkozzunk el ezen... és csak egy pillanatig képzeljük magunkat Mária helyébe/helyzetébe: hallva az angyali üdvözletet és utánna az üzenetet, mi mit válaszoltunk volna?
Így Advent után a megszületett Igét befogadva nem tudok nem arra gondolni, hogy Istennek mennyi terve lehet velem. Talán nagy tervek is csak én gyávának bizonyulok, vagy talán egyszerű kis tervek amikhez vagy lusta vagy érdektelennek bizonyuló vagyok.
Hitem szerint hasonló döntést mint Mária már senkinek nem kell a Földön meghoznia, angyalok sem repkednek be a szobánkba különböző isteni kérésekkel (vagy mégis?), de a szüntelen könyörgések közepette, amikor mi kérünk Istentől minduntalan, hallgassunk el kicsit és hallgassuk Istent, a nemrég megszületett Megváltót. Vajon mit kér tőlünk? Vajon milyen kérésre várja a mi rábólintásunkat? Talán észrevesszük, hogy a kéréseinkre a válasz az Ő kéréseiben rejtezik.
Áldott Ünnepeket kívánok mindenkinek aki olvassa/olvasni fogja a bloggom és kívánom, hogy meg tudjunk pihenni Isten beteljesült szeretetén, amelynek első állomását ezekben a napokban élhettük újra át!
2010. október 13., szerda
Megélni a hitet... a mindennapokban
Talán ez az egyik legnehezebb kihívás az életünkben, az enyémben is.
Mit ér nekem a hitem, ha csak jó esetben beszélni tudok róla, de az nem tükröződik sem tetteimben, sem az emberekhez való hozzáállásomban? Egyáltalán beszélhetek-e ilyenkor hitről?
"1Hagytam, hogy közeledjenek, akik azelőtt nem kérdeztek; hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. Íme, itt vagyok! Íme itt vagyok! - így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet."
Iz 65,1
Ezt most találtam... teljesen "véletenül" :) Azaz vezetve az Úr által.
Sokszor elcsüggedek mikor azt látom, hogy Krisztust mennyien megtagadják, amikor nem hiszik el, hogy van Isten, amikor nem hiszik el, hogy Jézus Isten, amikor egyszerű prófétának tartják az Élet Urát. És Isten gyengéden mindig válaszol... Ő mindig megtalálja a módját... hogy ne keseregjek és ne legyek szomorú, ígéretet tett Ő nekünk, és Ő nem szegi meg a szavát, Önmagával meg nem hasonulhat. Nekem "csak" az a dolgom, hogy megmutassam amennyire tőlem telik, hogy van egy másik út, van Valaki aki Ő maga az Út. Ebben segíts engem, Uram, hogy ne hozzak szégyent a nevedre, hogy ne tántorítsak el embereket Tőled, hanem közelebb tudjalak vinni Téged hozzuk! Ámen! Így legyen!
Mert könnyű akkor hősnek lenni, ha nem bánt semmi, könnyű kereszténynek lenni és maradni, ha nincs kísértés, könnyű szeretni a másik embert ha az is viszontszeret. De mi a helyzet akkor ha bántanak, ha nem szeretnek, ha csúfolnak vagy ha a kísértést kell legyőzni?
Egyedül meg tudom ezt mind tenni? Nem hiszem!
Jézus hívva segítségül, Isten kegyelmét kérve minderre, lehetséges. Ráhagyatkozni, teljesen. Szépen hangzik, igaz? De talán könnyű megélni is ezt?
Sokáig szégyelltem, de ma bevallom, hogy még életemben nem találkoztam olyan mondattal, amelyet nehezebb lett volna kimondani, mint a "Legyen meg a Te akaratod!". Akkor is legyen meg, ha nem értek egyet vele, akkor is legyen meg, ha nem látom, hogy miért!
Talán ha ez a ráhagyatkozás, ha ez az önátadás kerekedik felül az életünkben, ha rájövünk, hogy Isten nélkül senkik vagyunk, ha rájövünk, hogy igazán csak és kizárólag Ő a fontos, akkor majd a mindennapjainkban is meg fog látszani ez. Mert ha Istent szeretem, ha Istent szolgálom, akkor ehhez igazítom tetteim is. Ha az Ő példája lebeg a szemeim előtt, akkor Hozzá szeretnék hasonlítani és követni Őt amennyire erőmből telik.
Mennyire messze vagyok még ettől :(
Mit ér nekem a hitem, ha csak jó esetben beszélni tudok róla, de az nem tükröződik sem tetteimben, sem az emberekhez való hozzáállásomban? Egyáltalán beszélhetek-e ilyenkor hitről?
"1Hagytam, hogy közeledjenek, akik azelőtt nem kérdeztek; hogy megtaláljanak, akik nem kerestek. Íme, itt vagyok! Íme itt vagyok! - így szóltam a nemzethez, amely nem hívta segítségül a nevemet."
Iz 65,1
Ezt most találtam... teljesen "véletenül" :) Azaz vezetve az Úr által.
Sokszor elcsüggedek mikor azt látom, hogy Krisztust mennyien megtagadják, amikor nem hiszik el, hogy van Isten, amikor nem hiszik el, hogy Jézus Isten, amikor egyszerű prófétának tartják az Élet Urát. És Isten gyengéden mindig válaszol... Ő mindig megtalálja a módját... hogy ne keseregjek és ne legyek szomorú, ígéretet tett Ő nekünk, és Ő nem szegi meg a szavát, Önmagával meg nem hasonulhat. Nekem "csak" az a dolgom, hogy megmutassam amennyire tőlem telik, hogy van egy másik út, van Valaki aki Ő maga az Út. Ebben segíts engem, Uram, hogy ne hozzak szégyent a nevedre, hogy ne tántorítsak el embereket Tőled, hanem közelebb tudjalak vinni Téged hozzuk! Ámen! Így legyen!
Mert könnyű akkor hősnek lenni, ha nem bánt semmi, könnyű kereszténynek lenni és maradni, ha nincs kísértés, könnyű szeretni a másik embert ha az is viszontszeret. De mi a helyzet akkor ha bántanak, ha nem szeretnek, ha csúfolnak vagy ha a kísértést kell legyőzni?
Egyedül meg tudom ezt mind tenni? Nem hiszem!
Jézus hívva segítségül, Isten kegyelmét kérve minderre, lehetséges. Ráhagyatkozni, teljesen. Szépen hangzik, igaz? De talán könnyű megélni is ezt?
Sokáig szégyelltem, de ma bevallom, hogy még életemben nem találkoztam olyan mondattal, amelyet nehezebb lett volna kimondani, mint a "Legyen meg a Te akaratod!". Akkor is legyen meg, ha nem értek egyet vele, akkor is legyen meg, ha nem látom, hogy miért!
Talán ha ez a ráhagyatkozás, ha ez az önátadás kerekedik felül az életünkben, ha rájövünk, hogy Isten nélkül senkik vagyunk, ha rájövünk, hogy igazán csak és kizárólag Ő a fontos, akkor majd a mindennapjainkban is meg fog látszani ez. Mert ha Istent szeretem, ha Istent szolgálom, akkor ehhez igazítom tetteim is. Ha az Ő példája lebeg a szemeim előtt, akkor Hozzá szeretnék hasonlítani és követni Őt amennyire erőmből telik.
Mennyire messze vagyok még ettől :(
2010. október 10., vasárnap
Hálás lenni és megköszönni
Nem véletlen, hogy Szent Ferenc imáját választottam az oldalam mottójának. Mindig is nagyon mélyen megérintett Szt. Ferenc egyszerű lelkisége amely kimerül és egyben ki is teljesedik Isten követésében a világ legegyszerűbb módján.
Ma ismét a ferences templomban voltam misén. Ismét részesültem abban a csodában, hogy a misét celebráló atya elvarázsolt a prédikációjával. Annyira egyszerűen, de mégis mélyrehatóan, annyira alázatosan, de mégis Jézushoz közel... úgy képzelem, hogy Szt. Ferenc is hasonlóan prédikálhatott, hasonló élményeket keltve a hallgatóságban.
Szerettem volna egy rövid szentségimádáson részt venni, nagy szükségem volt rá. És íme Isten lehetővé tette ezt... apró csodák, emlékeztetők Isten mérhetetlen szeretetére és jóságára.
Nyugodtan jöttem el és megkönnyebülve. Hosszú idő után, sikerült kimondani félelem nélkül, hogy "legyen meg, Uram, a Te akaratod". Nehéz Rá hagyatkozni, főként ha olyan kérésről van szó, ami úgy érezzük fontos nekünk és nagyon szeretnénk, még talán akkor is, ha Isten nem ezt az utat szánta nekünk. De ma sikerült kimondani, szívvel, igazán. Hisz Isten az én Mennyei Atyám, ki más tudhatná jobban mi a jobb nekem ebben az életben és az elkövetkezőben is. Ha meg teljesül így a kérésem, bizton tudhatom, hogy rajta az Úr áldása.
Külön megragadott az olvasmányokból a 2Tim 2,8-2,13:
"8Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja feltámadt a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti, amelyért meghurcoltak, 9sőt mint valami gonosztevőt, még bilincsbe is vertek, de az Isten szava nincs megbilincselve. 10A választottakért tehát mindent eltűrök, hogy az örök dicsőségben ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban. 11Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; 12ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, 13de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg."
Ez talán nem vág épp ide, de nekem ma nagyon sokat mondott ez a páli levél.
Külön kiemelhetnék szavakat, de ez így együtt a teljes. Köszönöm, Uram, hogy visszatérhetek Hozzád, hogy újból és újból megbocsátasz nekem még akkor is ha én már nem tudnék megbocsátani magamnak. Köszönöm, hogy te minduntalan kigyógyítasz a leprámból és nem fordulsz el tőlem, ha nem térek vissza hálát adni Neked!
Áldott legyen a Te neved!
Ma ismét a ferences templomban voltam misén. Ismét részesültem abban a csodában, hogy a misét celebráló atya elvarázsolt a prédikációjával. Annyira egyszerűen, de mégis mélyrehatóan, annyira alázatosan, de mégis Jézushoz közel... úgy képzelem, hogy Szt. Ferenc is hasonlóan prédikálhatott, hasonló élményeket keltve a hallgatóságban.
Szerettem volna egy rövid szentségimádáson részt venni, nagy szükségem volt rá. És íme Isten lehetővé tette ezt... apró csodák, emlékeztetők Isten mérhetetlen szeretetére és jóságára.
Nyugodtan jöttem el és megkönnyebülve. Hosszú idő után, sikerült kimondani félelem nélkül, hogy "legyen meg, Uram, a Te akaratod". Nehéz Rá hagyatkozni, főként ha olyan kérésről van szó, ami úgy érezzük fontos nekünk és nagyon szeretnénk, még talán akkor is, ha Isten nem ezt az utat szánta nekünk. De ma sikerült kimondani, szívvel, igazán. Hisz Isten az én Mennyei Atyám, ki más tudhatná jobban mi a jobb nekem ebben az életben és az elkövetkezőben is. Ha meg teljesül így a kérésem, bizton tudhatom, hogy rajta az Úr áldása.
Külön megragadott az olvasmányokból a 2Tim 2,8-2,13:
"8Ne felejtsd, hogy Jézus Krisztus, Dávid sarja feltámadt a halálból, ahogy evangéliumom hirdeti, amelyért meghurcoltak, 9sőt mint valami gonosztevőt, még bilincsbe is vertek, de az Isten szava nincs megbilincselve. 10A választottakért tehát mindent eltűrök, hogy az örök dicsőségben ők is elnyerjék az üdvösséget Krisztus Jézusban. 11Igaz kijelentés ez: ha meghalunk vele, majd élünk is vele; 12ha tűrünk vele, uralkodni is fogunk vele. Ha azonban megtagadjuk, ő is megtagad minket, 13de ha mi hűtlenné válunk, ő hű marad, mert önmagát nem tagadhatja meg."
Ez talán nem vág épp ide, de nekem ma nagyon sokat mondott ez a páli levél.
Külön kiemelhetnék szavakat, de ez így együtt a teljes. Köszönöm, Uram, hogy visszatérhetek Hozzád, hogy újból és újból megbocsátasz nekem még akkor is ha én már nem tudnék megbocsátani magamnak. Köszönöm, hogy te minduntalan kigyógyítasz a leprámból és nem fordulsz el tőlem, ha nem térek vissza hálát adni Neked!
Áldott legyen a Te neved!
2010. szeptember 20., hétfő
Közelebb vinni Jézust az emberekhez
Annyiszor tévedtem... sokmindenben.
Egyik leghőbb vágyam, hogy közelebb vigyem Jézus az emberekhez, hogy mindenki megismerhesse Őt, holott ha belegondolok én magam teljesen méltatlan vagyok erre. De ha én méltatlan is lennék... akkor is annyira szeretném, ha mások megismerhetnék Őt. Mert Jézus az Út, az Igazság, az Élet... Ő a válasz az imákra, Ő a válasz az élet millió miértjére... Ő a Kezdet és a Vég... és még millió okot fel tudnék sorolni, de a legfontosabb, mert eljött értünk, mert elhordozta a bűneinket és mert feltámaszt az utolsó napon! Remélem, méltó leszek rá én is!
Annyira fáj, amikor látom embereket megtagadni Őt, megtagadni a Bilbiát és annak tanítását. És én nem találom a megfelelő módot arra, hogy megmutassam: ez az Igazság. Isten bocsásson meg nekem!
Ennek a bloggnak is az indító eszméje ez volt. Tudjak beszélni a saját megélt hitemről. De túl letörnek a kudarcok és elfelejtek erőt meríteni. Ez vajon nem hitetlenség-e? Hisz Jézus megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig... és arra is felszólított és biztat, hogy ne féljünk... akkor mégis mi a baj? Nincs elég hitem, elhinni Neki, hogy komolyan gondolta?
Uram! Te látod a lelkem, látod a harcot ami bennem folyik. Látod, hogy néha mennyire össze vagyok kavarodva és mennyire keskeny az a bizonyos út. Kérlek, bocsáss meg nekem és adj nekem töretlen hitet! Bocsáss meg, mert vétkeztem Ellened! Bocsáss meg, mert az örömhír helyett amit el kellett volna vinnem másokhoz, veszekedést vittem. Leteszem elődbe az életem, leteszem a feladataim, hibáim, bűneim. Vedd le rólam a bűnnek terhét, engedj engem úgy szolgálni Téged, hogy az elsősorban mások javára váljon. Segíts nekem hinnem Benned, hinni, hogy Te velünk maradsz minden nap a világ végezetéig! Ámen.
Egyik leghőbb vágyam, hogy közelebb vigyem Jézus az emberekhez, hogy mindenki megismerhesse Őt, holott ha belegondolok én magam teljesen méltatlan vagyok erre. De ha én méltatlan is lennék... akkor is annyira szeretném, ha mások megismerhetnék Őt. Mert Jézus az Út, az Igazság, az Élet... Ő a válasz az imákra, Ő a válasz az élet millió miértjére... Ő a Kezdet és a Vég... és még millió okot fel tudnék sorolni, de a legfontosabb, mert eljött értünk, mert elhordozta a bűneinket és mert feltámaszt az utolsó napon! Remélem, méltó leszek rá én is!
Annyira fáj, amikor látom embereket megtagadni Őt, megtagadni a Bilbiát és annak tanítását. És én nem találom a megfelelő módot arra, hogy megmutassam: ez az Igazság. Isten bocsásson meg nekem!
Ennek a bloggnak is az indító eszméje ez volt. Tudjak beszélni a saját megélt hitemről. De túl letörnek a kudarcok és elfelejtek erőt meríteni. Ez vajon nem hitetlenség-e? Hisz Jézus megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig... és arra is felszólított és biztat, hogy ne féljünk... akkor mégis mi a baj? Nincs elég hitem, elhinni Neki, hogy komolyan gondolta?
Uram! Te látod a lelkem, látod a harcot ami bennem folyik. Látod, hogy néha mennyire össze vagyok kavarodva és mennyire keskeny az a bizonyos út. Kérlek, bocsáss meg nekem és adj nekem töretlen hitet! Bocsáss meg, mert vétkeztem Ellened! Bocsáss meg, mert az örömhír helyett amit el kellett volna vinnem másokhoz, veszekedést vittem. Leteszem elődbe az életem, leteszem a feladataim, hibáim, bűneim. Vedd le rólam a bűnnek terhét, engedj engem úgy szolgálni Téged, hogy az elsősorban mások javára váljon. Segíts nekem hinnem Benned, hinni, hogy Te velünk maradsz minden nap a világ végezetéig! Ámen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)